Ez az ajándék sokkal ősibb, mint a nyelv, sokkal ősibb és mélyebb, mint a szavak. Egyidős magával az élettel, ha nem még idősebb. Idősebb a születésnél, talán a halálnál is, olyan ősi, mint a hasonlat, mint az álmok.
A testek ezen odaadása és elvétele, a hús a húson, a hús a kövön, a kő a gyökéren, a gyomor a kövön, a bőr, a talaj, az élettel együvé tartozik és az élet előttről való, ha létezhet egyáltalán olyan, hogy élet előtti. Ősibb a szexualitásnál, ősibb, mint a közösülés és szétválás, majd újra egyesülés egy harmadikban: különbözőben, újban. Ősibb ennél a teremtőképességnél. Ősibb a méheknél, a virágpornál, a nektárnál, a porzónál. Ebben az értelemben még a szélnél is ősibb. Ősibb a fáknál, ősibb a páfrányoknál, ősibb az algáknál. Az állatoknál, gombáknál és még a micéliumoknál is ősibb.
Ez az ajándék ősi. Mint a sziklákra csapódó hullám, mint a hullámokba csobbanó sziklák. Olyan ősi, mint a sár, mint a felhők, vagy talán még náluk is ősibb. Olyan ősi, mint a víz és a levegő, mint a minden.
A szexualitás, az érintés, a légzés, az elmerülés, az elnyelés és az elfogyasztás által megosztott testek és azáltal, hogy őket is elfogyasztják, azzal, hogy eggyé vagy egy másikká válnak: mindez az élet ajándéka, a teljes fizikai valójában.
A testek tartanak életben bennünket. Ők mi vagyunk. Ők tartanak fenn. Elfogyasztjuk őket. Eggyé válnak velünk, ahogyan mi eggyé válunk velük, most és a jövőben is.
Ez az ajándék, ez a fenntartás, ez az átalakulás az, ahonnan származunk és ahová - akár akarjuk, akár nem - mindannyian tartunk.
A természetben nem létezik szemét. Egyvalaki ürüléke, másvalaki eledele. Egyvalaki teste, másvalaki eledele. Adunk, elveszünk és adunk. Így működik az élet. Ez az élet.
A kölcsönösség kulcsfontosságú a túléléshez. A kölcsönösség az élet lényege. Maga az élet. Ez az amit teszünk. Ez az amit mindannyian teszünk. Mégis, szinte szüntelenül azt halljuk, hogy a túlélés záloga, hogy a lehető legerősebbek, legönzőbbek, leghitványabbak legyünk, hogy képesek legyünk másokat mindinkább kihasználni. De akik ezt mondják tévednek. Elfelejtik - vagy nem akarnak emlékezni rá -, hogy a természet a közösségeket részesíti előnyben. Igaz ez a legtágabbtól a legszemélyesebb szintig. A természet egész egyszerűen jobban szereti a közösséget, nálad vagy nálam. A természet jobban szereti a közösséget egy közösség romboló kultúránál. A természet jobban szereti a közösséget az ipari civilizációnál.
Sajnos a legkevésbé sem igaz, hogy az egész evolúció azért ment végbe, hogy téged vagy engem létrehozzon. A legkevésbé sem igaz, hogy az evolúció végcélja az ember. A legkevésbé sem igaz, hogy az evolúció azért ment végbe, hogy egy röpke pillanatig néhány (anyagilag) gazdag ember számítógépek képernyőit bámulja, tévét nézzen és mobiltelefonokat vásároljon (és dobjon ki). A legkevésbé sem igaz, hogy az evolúció azért ment végbe, hogy az emberek létrehozhassák az ipari civilizációt. A legkevésbé sem igaz, hogy az evolúció azért ment végbe, hogy az ipari civilizáció átformálja az embereket az ipar igényeinek kielégítésére. A legkevésbé sem igaz, hogy az evolúció azért ment végbe, hogy az ember az ipari civilizáció szolgálatában elpusztíthassa az életet ezen a bolygón.
Sajnálom, hogy nekem kell elújságolnom ezt a hírt.
Ez a kultúra egyedülálló, de nem azért amiért sokan hiszik: mint a magas szintű technológia, a kütyük, a vég nélküli növekedés, a hatalmas katonai erő, a művészet, a zene, a tudomány és a filozófia. Sokkal inkább azért, mert nem ad vissza a természetnek, a víznek, a levegőnek, az állatoknak és az emberek jelentős részének.
De még egyedülállóbb amiatt, hogy tagjai közül úgy tűnik sokan azt hiszik, hogy fennmaradhatnak akkor is, ha folytathatják azt, hogy nem adnak vissza semmit.
Hogy fennmaradhatnak és közben megőrizhetik a jetskijeiket, hobbiterepjáróikat, arany és ezüstékszereiket, az autópályáikat, az eldobható papírjaikat, a repülőgép-anyahajóikat és a hatalmas csarnokaikat. Hogy fenntarthatják ezt a kultúrát életük végéig.
Őszintén szólva csak akkor, ha már nagyon öregek.
A bolygó összeomlik. Most. Ez a kultúra okozza az összeomlást.
Elmondom még egyszer, mert úgy tűnik nem figyelnek elegen: ez a kultúra megöli a bolygót.
Ez a kultúra megöli a bolygót.
Ne rám hallgass. Hallgass a bolygóra.
De az, hogy nem vagyunk hajlandóak odafigyelni, része a problémának. Arra tanítottak (egyeseket kifejezetten, másokat burkoltan), hogy az oda nem figyelés mestereivé váljunk, hogy aztán épp annyira váljunk a fel nem ismerés mestereivé - hogy még önmagunknak sem ismerjük be, hogy nem csak, hogy nem figyelünk, hanem hogy egyáltalán lenne bármi is, amire oda kellene figyelnünk.
Ezen kultúra legtöbb tagját - nyilvánvalóan a többséget, azon relatíve kevés emberhez képest, akik tényleg bármit megtennének a pusztítás megfékezéséért - egész egyszerűen nem érdekli. Legtöbbjüket arra tanították (ismételten egyeseket kifejezetten, másokat burkoltan), hogy ha figyelmen kívül hagynak (valójában kizárnak) minden létező kapcsolatot, ha nem zavarja őket, hogy ártanak azoknak, akik körülöttük élnek (valójában sok körülöttük lévő számára ellehetetlenítik az életet), és ha nem zavarja őket, hogy úgy tesznek, mintha nem vennék észre az általuk okozott kárt (és ha úgy tesznek, mintha nem vennék észre, hogy nem veszik észre az általuk okozott kárt, és így tovább), és ha nem zavarja őket, hogy tönkreteszik a földet, a levegőt és a vizet, amikre az utánunk jövőknek szükségük lesz a fennmaradáshoz, akkor kiélvezhetik azt a rövid távú versenyelőnyt, amit a a vissza nem adás nyújt nekik. Ezáltal sokkal hatékonyabban uralkodhatnak, taszíthatnak rabszolgasorsba, aknázhatják ki az erőforrásokat, vagy röviden szólva megölhetik azokat, akik visszaadnak (és akik emiatt nyilvánvalóan alsóbbrendűek) és akik voltak olyan balszerencsések, hogy az útjukba kerültek. És amikor majd a Föld minden pontjára elérnek - ami azt jelenti, hogy előbb-utóbb mindenki olyan balszerencsés lesz, hogy az útjukba kerül - ahogyan ez az önimádó kultúra éppen teszi, megölik a bolygót ami (vagy inkább aki) fenntartja őket. De addigra a legtöbben ezen önimádók közül már halottak lesznek. Úgyhogy azt gondolhatják és mondhatják, mint amit XV. Lajos király szeretője, Madame de Pompadour: amikor a király miniszterei nehezményezték, hogy a pazarlása (és a különösen költséges háborúk, melyek kirobbanásához tanácsaival hozzájárult), a saját pusztulásukat fogja okozni, ő csak nevetett rajtuk, mondván: „Aprés nous le deluge”, szó szerinti fordításban: „Utánunk a vízözön”. Szabadabb fordításban: „Ha már úgyis halott leszek, felőlem jöhet a vízözön, mit érdekel”. És igaza volt. 1764-ben halt meg, úgy tizenöt évvel a francia forradalom vízözöne és tizenkilenc évvel a vérfürdőt - a guillotine által arisztokraták és szegények vérét egyaránt - hozó terror uralma előtt.
Aprés nous le deluge.
Biztosíthatom, hogy ez a mondat sokkal halálosabb lesz azok számára akik most mondják ezt, mint azoknak akik korábban mondták. Ezúttal, mikor az egész világ omlik össze, nem csak a franciák fognak megfizetni. Hanem mindenki.
Részlet Derrick Jensen & Aric McBay: What We Leave Behind című könyvéből
fordítás : Jankó András
Folytatás: Hagyaték
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése