A rendszerváltás évében Kalocsa helyőrségben teljesítettem sorkatonai szolgálatomat. Azt tudni kell, hogy a katonának pontosan kettőből nincs elege sosem: nőből és pénzből. Tekintve pedig, hogy pénzért nőt is kaphat az ember gyereke, ennek az utolsónak a hiányától szenvedtünk a legjobban. Nem azt mondom, hogy a zsold kevés volt. Hanem, hogy kurva kevés volt. Ha jól emlékszem, havi 600 Ft. Jó, azért hozzá teszem, hogy ennyiből két karton Szofit lehetett venni, és még maradt is valamennyi kávéra, meg üdítőre.
De a lényeg: pénzt kellett szerezni. Mégpedig minél többet. Ezt különböző módokon oldottuk meg. Katonatársam anyukája például a hosszúhegyi Hey-Ho üzemben dolgozott, ahol vörös és fehérszőlő leveket dobozoltak, 1 literes kiszerelésben. Viszont ugyanitt borokat is palackoztak. Innen már csak egy lépés volt megoldani, hogy a gyártósoron néhány száz üdítős dobozba bor töltődjön. Akkurátusan a fehér szőlősbe fehérbor, a vörös szőlősbe vörösbor. A kapuügyeletes ugye, mit látott a csomagoláson? Szűrt gyümölcslevet. A honvéd odabent a körletben mit kóstolt a csomagolásból? Szintén gyümölcslevet, csak éppen erjedt formában.
Én is csempészárukkal egészítettem ki a zsoldomat. Akkoriban a Közgép még állami vállalat volt, s mint olyan, szabad préda. Balassagyarmati telephelyének pedig anyukám volt a raktárosa. Nomost a vállalat egy bizonyos havi anyagmennyiséggel számolt. Ha elfogyott, ha nem. Mivel pedig a kapacitás erőteljes zuhanó tendenciát mutatott, rengeteg anyag a raktáron maradt. Például gyöngyvirág illatú szappan, illetve csavarlazító spray, szilikonspray. Többletnek ugyanúgy nem volt szabad keletkeznie, mint hiánynak. Ne kérdezzétek, miért, de nem volt szabad. Tehát ami hó végén a havi adagból maradt, azt anyukám vagy eladogatta, vagy a kukába dobta. Ő az utóbbi mellett döntött. Így esett meg, hogy Balassagyarmaton a legszakadtabb Zsiguli műanyag spoilerei is szilikontól csillogtak. Én is megkaptam belőle a részemet, s 4-5 flakont elpasszoltam belőle hetente.
Miből jöhetett még a pénz? Nos, aki tudott ultizni, azoknak adva volt egy Akasztó melletti juhász, aki velünk együtt vonult be. Nem Stadler, de hasonló kaliberű volt. Ő napi 40 ezer Ft-ot elkártyázott. Sosem nyert, de sosem csüggedt. Kifosztására pedig külön kis bűnbandák alakultak, ketten-hárman, összejátszva a srác ellen.
Aztán itt volt a benzin és gázolaj biznisz. Én magam nem voltam sem teherautósofőr, sem lánctalpas vezető. De annyit elmondhatok, hogy benzines Ziljeink, és gázolajjal működő lánctalpasaink nem a spórolásról voltak híresek. Volt például egy lánctalpas, lokátoros harci járművünk, a SZURN, az éles helyzetben, amikor a turbinája is ment, óránként 900 liter gázolajat zabált fel. Ilyen tételnél pedig havi 2-300 liter igazán nem tétel. Hordták is ki rendesen a kiskatonák a laktanyából.
Így esett meg, hogy arrafelé Géderlaktól Öregcsertőig, Foktőtől Fajszig minden rendesebb család udvarának végében volt egy földbe ásott, 1000 literes tartály. Csakhogy ennek akadt egy kis szépséghibája. Nevezetesen, hogy minden olcsó árunál van egy még olcsóbb. Na, ez a még olcsóbb a szovjet katonák által elbugázott üzemanyag volt. A ruszkikról tudni kellett, hogy mindent eladtak. De tényleg mindent. Ha például a foktői úti Judit Presszóba jó időben ment az ember, és úgy gondolta, hogy horgászni könnyebb nyeles kézigránáttal, mint pecabottal, akkor abból is vehetett, amennyit csak akart. Értetlenkedők kedvéért: a kézigránátot kibiztosítjuk, majd laza mozdulattal a vízbe hajítjuk. A detonáció során a halak egy része elpusztul, egy része elkábul, de ez is, az is feljön a víz színére. Ahonnan csak össze kell szákolni. Nem azt mondom, hogy túlságosan elegáns, vagy akármennyire is sportszerű, de hogy eredményes, az biztos.
Akinek nem voltak erkölcsi gátjai, az máshogyan is extra jövedelemhez tudott jutni. Kalocsán volt akkoriban (és azt hiszem, ma is) az ország legnagyobb női börtöne. A benne található női foglyok pedig nem voltak épp apácák. Olyannyira nem, hogy brutálisan, nagyon nem. És ugyan a fizetésük még a mi zsoldunkénál is kevesebb volt, de a többségük nem másfél évig ült, mint mi, hanem minimum 4-5-re mázsálták meg őket. Aki pedig megtakarított valamennyit, az egy összegben kapta azt vissza, szabadulásakor. 5-től 15-20 ezer Forintig jutott akkor egy rabra a megtakarítás.
No, a kiskatonáknak már csak azt kellett tudni, mikor van a kapunyitás. És ha akkorra kimaradást tudtak intézni maguknak, megvolt az esélyük, hogy találkozhassanak egy szabaduló hölggyel. Mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy mi volt az, ami ezeknek a nőknek odabent a legjobban hiányzott. De legyen elég annyi, hogy a katonák „kézi fegyvertárában” pont ez a valami volt alsógatyába csomagolva. A kereslet és kínálat ilyetén való szerencsés találkozásának pedig az lett a vége, hogy a nő szó szerint kibérelte magának a bakát egy görbe estére. Ezer Ft-ból bőven kitelt kajára, piára. A többi pedig… ment a sorállományú honvéd zsebébe, a más természetű szolgáltatásokért.
És akkor… ahogyan tőlem már megszokhattátok, ennyi bevezető után jöjjön a lényeg!
A laktanya sportpályájával szemben helyezkedett el a szovjet tiszti lakótelep, aminek laktanyával közös kerítésénél furcsa szerződések köttettek. Lement ugyanis a tiszt és a felesége a kerítéshez. Odapisszegtek magukhoz egy katonát. Majd megindult az alku, aminek a lényege a következő volt: a szovjet pár elválik egymástól, de még előtte a férj teherbe ejti a feleséget. Majd a magyar kiskatona feleségül veszi a szovjet bárisnyát. Az ex férjet hazavezénylik, kibekkel odahaza úgy másfél évet. Mindeközben a volt felesége, az új, magyar férje után megkapja az állampolgárságot, az időközben született ártatlanság pedig úgyszintén. Aztán az ex katona ex férj visszalátogat Magyarországra. A látogatás előtt pár héttel a házaspár elválik, majd a volt ruszki tiszt újra feleségül veszi a volt feleségét. Sőt, még a gyereket is a saját nevére íratja. Utánuk pedig megkapja a magyar állampolgárságot. Ennek az ára nem kevés volt. A kiskatona másfél millió Ft-ot kapott. Felét az esküvőkor, másik felét a váláskor.
No, ezért mondom én azt, hogy annak az utolsó szovjet katonának a távozására még jó pár évig várni kell.
Varga B. Tamás
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése