Az okosságnak álcázott ostobaság

Az őszi éjszakák hosszúak és hűvösek. Egy csésze forrót teát szorongatva és az izzó parazsat bámulva kellene tölteni az időt. Azt mondják, hogy a tűz körül ülve bármiről lehet beszélni, így hát, mivel úgy gondolom, hogy szomszéd gazdálkodók irigysége egy érdekes téma, alkalomadtán felvetem. De úgy tűnik, bizonyos problémák lesznek ezzel.

Egész végig arról beszéltem itt, hogy semmi sem számít, hogy az emberiség tudatlan, hogy nincs mire törekedni, hogy hiábavaló erőfeszítés bármit tenni. Hogyan vagyok képes ilyeneket mondani, majd folytatni a csevegést? Ha megerőltetem magam, hogy írjak valamit, az egyetlen dolog amit írhatok, hogy az írás haszontalan. Nagyon zavaros ez.

Nem töprengek elég hosszan a múltamon ahhoz, hogy írjak róla, ahhoz pedig nem vagyok elég bölcs, hogy megjósoljam a jövőt. Hogy kérhetnék arra bárkit, miközben a tüzet piszkálom és mindennapi dolgokról csevegünk, hogy elfogadja egy öreg földműves bolond elképzeléseit?

A hegygerinc tetején a gyümölcsösben, kilátással a Matsuyama öbölre és a széles Dogo síkságra, van pár apró vályogkunyhó. Összegyűlt itt egy maroknyi ember és egyszerű életet élnek. Minden modern kényelem nélkül. A békés estéket gyertya és lámpás fényénél töltik, az egyszerű szükség életét élik: barna rizs, zöldségek, egy köpeny és egy üst. Jönnek valahonnan, maradnak egy darabig, aztán továbblépnek.

A látogatók között vannak mezőgazdasági kutatók, diákok, tudósok, gazdák, hippik, költők és vándorok, fiatalok és öregek, különböző típusú és nemzetiségű férfiak és nők. A legtovább a fiatalok maradnak, akiknek időre van szükségük az önvizsgálathoz.

Az én feladatom, hogy ennek az útszéli fogadónak a gondnoka legyek, felszolgáljam a teát az utazóknak, akik jönnek mennek. És míg besegítenek a földeken, élvezem hallgatni, hogyan mennek a dolgok a világban.

Ez szépen hangzik, de valójában nem egy puha és könnyed élet. A „ne tégy semmit” gazdálkodás szószólója vagyok, ezért sokan jönnek úgy, hogy azt hiszik, itt valamiféle utópiát találnak majd, ahol anélkül is boldogulni lehet, hogy valaha felkelnénk az ágyból. Ezeket az embereket nagy meglepetés éri. Felhúzni a vizet tavasszal, a kora reggeli ködben, addig aprítani a tűzifát míg vörös és hólyagos nem lesz a kezünk, bokáig érő sárban dolgozni; sokan vannak, akik hamar bedobják a törülközőt.

Ma, miközben a kunyhón dolgozó fiatalokat figyeltem, egy Funabashi felől érkező fiatal nő sétált felfelé.

Mikor megkérdeztem, hogy miért jött, azt mondta

• Csak jöttem, ez minden. Ennél többet nem tudok.

Ragyogó fiatal asszony, nemtörődöm, de megvan a magához való esze. Ekkor megkérdeztem:

• Ha tisztában vagyunk vele, hogy nem értük el a megvilágosodást, akkor nincs mit mondanunk, nem igaz? Az igyekezetben, hogy a diszkrimináló elme hatalmával megértsék a világot, az emberek szem elől tévesztik a jelentését. Hát nem ezért vannak gondok a világgal?

Halkan azt válaszolta,

• Ha ön mondja...
• Talán nincs igazán világos elképzelése arról, hogy mi a megvilágosodás. Milyen könyveket olvasott mielőtt idejött?

Megrázta a fejét, elutasítva az olvasást.

• Az emberek azért tanulnak, mert azt hiszik, hogy nem értik a dolgokat, de a tanulás nem segít a megértésben. Keményen tanulnak azért, hogy végül rájöjjenek, hogy az ember semmit sem tud, hogy a megértés az ember számára elérhetetlen.
  
  Általában azt gondolják, hogy valamit „nem érteni” azt jelenti, hogy például értünk kilenc dolgot, de van egyvalami, amit nem értünk. De ha megpróbálunk megérteni tíz dolgot, akkor valójában egyet sem értünk. Ha ismersz száz virágot, akkor egyetlen egyet sem „ismersz”. Az emberek keményen küzdenek a megértésért, meggyőzik magukat, hogy ők értik a dolgokat, aztán tudatlanul halnak meg.
  
  A fiatalok tartottak egy kis szünetet az ácsolásban, leültek a fűre egy nagy mandarinfa mellé és felpillantottak a déli égbolt leheletfinom felhőire.
  
  Az emberek azt hiszik, hogy ha a szemüket a földről az égre fordítják, meglátják a mennyországot. Különválasztják a narancsot a zöld levelektől és azt mondják, hogy ismerik a levelek zöldjét és a gyümölcs narancssárgáját. De abban a pillanatban, hogy valaki különbséget tesz a zöld és a narancssárga között, a valódi színek szertefoszlanak.
  
  Az emberek azt hiszik, hogy értik a dolgokat, mert ismerik őket. Ez csak felszínes tudás. A csillagászé, aki ismeri a csillagok neveit, a botanikusé, aki osztályozni tudja a leveleket és virágokat, a művészé, aki ismeri a zöld és a piros esztétikáját. Ez nem magának a természetnek, a földnek és az égnek, a zöldnek és a pirosnak az ismerete. A csillagász, a botanikus és a művész nem tett mást, csak próbálta megragadni és értelmezni, mindegyikük a saját elméjén belül. Minél inkább belemerülnek az intellektus tevékenységeibe, annál inkább elválasztják magukat és annál nehezebbé válik természetesen élni.
  
  A tragédia az, hogy alaptalan gőgjükben az emberek megpróbálják a saját kedvükre formálni a természetet. Az ember képes a természet formáinak elpusztítására, de létrehozni őket képtelen. Az emberi tudás kiindulópontját mindig a diszkriminatív, töredezett és nem teljes megértés képezi. A természet egészének megértése híján, az ember nem tud jobbat, mint építeni egy hiányos modellt, majd elhitetni magával, hogy az általa létrehozott valami természetes.
  
  Ha valaki szeretné megérteni a természetet, csak annyit kell tennie, hogy felismeri, valójában semmit sem tud, hogy képtelen bármit is tudni. Ezután várhatóan elveszti az érdeklődését a diszkriminatív tudás iránt. Amikor elhagyja a diszkriminatív tudást, magától létrejön benne a nem-diszkriminatív tudás. Ha nem próbál meg a tudásról gondolkodni, ha nem törődik a megértéssel, el fog jönni a megértés ideje. Nincs más út, mint lerombolni az egót és félretenni a gondolatot, miszerint az ember az égtől és a földtől elkülönülten létezik.
  
  
• Ezzel azt mondja, hogy legyünk ostobák, ne pedig okosak – a fiatalembernek bölcs önelégültség volt az arcán.

Ráförmedtem,

• Miféle tekintet ez a szemeidben? Az ostobaság okosságnak álcázza magát. Honnan tudod, hogy okos vagy ostoba, esetleg amolyan ostoba-típusú okoskodó fiú? Nem válhatsz sem okossá, sem ostobává, ha holtpontra jutsz. Nem ez az, ahol most vagy?

Mielőtt még tudatosult volna bennem, haragudtam magamra, hogy újra és újra ugyanazokat a szavakat ismétlem, szavakat, amik sosem érnek fel a hallgatás bölcsességével, szavakat, amiket magam sem értettem.

Lemenőben volt az őszi nap. Az alkony színei megkörnyékezték az öreg fa lábát. Hátukban a beltenger fényeivel, a halk fiatalok lassan visszatértek kunyhóikba vacsorázni. Csendben követtem őket, lemaradva az árnyékban.

Ki az ostoba?

Azt mondják, hogy nincs még egy olyan bölcs teremtmény, mint az emberi lény. Ennek a bölcsességnek hála lett az emberből az egyetlen atomháborúra képes állat.

A minap, feljött a hegyre az Osaka állomással szembeni biobolt tulajdonosa és magával hozta hét társát, mint a jószerencse hét istenét. Délben, miközben a rögtönzött barna rizses egytálételből lakmároztunk, egyikük a következőt mondta: „A gyerekek között mindig van egy, aki nem törődik a világgal és boldogan kacag pisilés közben, és van egy másik, aki mindig a 'ló' szerepét játssza a 'ló és lovas' játékban, és mindig van egy harmadik, aki ki tudja ügyeskedni a többiektől a tízórait. Az osztályfelelős kiválasztása előtt, a tanár komoly előadást tart a jó vezető kívánatos tulajdonságairól és a bölcs döntések fontosságáról. És mikor megtartják a szavazást, azt választják, aki boldogan kacag az út szélén.”

Mindenki jól mulatott, de nem értettem, miért nevettek. Szerintem ez csak természetes.

Ha a dolgokat a nyereség és veszteség szempontjából nézzük, akkor azt a gyereket kell vesztesnek tekintenünk, aki mindig a ló szerepét játssza, de a nagyság és a középszerűség nem vonatkozik a gyerekekre. A tanár úgy gondolta, hogy az okos gyerek a leginkább figyelemre méltó, de a többi gyerek úgy látta, hogy az illető helytelen módon okos, aki elnyomna másokat.

Ha azt hisszük, hogy az a kivételes, aki okos és gondoskodni tud magáról, és hogy jobb kivételezettnek lenni, akkor a „felnőttek” értékrendjét követjük. Számomra úgy tűnik, hogy aki csak a maga dolgával törődik, meg a macskákkal, aki jól alszik, akinek nincs miért aggódnia, az él a legkielégítőbb módon. Nincs nagyobb annál, mint aki nem próbál elérni semmit.

Aiszóposz tanmeséjében, amikor a békák az istentől egy királyt kértek, ő egy fadarabot dobott le nekik. A békák kinevették a buta tuskót és amikor az istentől egy hatalmasabb királyt kértek, ő egy darumadarat küldött. A történet szerint a daru végül az összes békát felfalta.

Ha kiváló az, aki elől áll, az utána következőknek küzdeniük és erőlködniük kell. Ha egy átlagos fickót rakunk előre, a mögötte következőknek könnyű dolguk lesz. Az emberek azt tartják kiválónak, aki erős és okos, így olyan miniszterelnököt választanak, aki úgy húzza az országot, mint egy dízelmozdony.

• Milyen embert kéne miniszterelnöknek választani?
  
• Egy buta tuskót, – válaszoltam. – Senki sem jobb jelölt, mint Daruma-san [Daruma-san egy népszerű keljfeljancsi-szerű japán gyerekjáték, ami egy meditáló szerzetesre hasonlít - a ford. megj.], mondtam.
  
• A fickó annyira laza, hogy évekig tud meditálni anélkül, hogy akár egy szót is szólna. Ha meglököd, feldől ugyan, de nem sokáig, mindig vissza ül. Daruma-san nem csak ölbe tett kézzel ül, összekulcsolva kezét és lábát. Hanem tudván, hogy neked is így kellene tenned, összeráncolt homlokkal néz a nyújtózkodókra.

Attól, hogy te nem csinálsz semmit, a világ még megy tovább. Milyen lenne a világ fejlődés nélkül? Mire jó a fejlődés? Ha a gazdasági növekedés 5%-ról 10%-ra emelkedik, megduplázódik a boldogság is? Mi a gond a 0%-os növekedéssel? Nem inkább egy stabil gazdaság ismérve ez? Létezhet annál jobb, mint egyszerűen élni és könnyedén venni a dolgokat?

Az emberek kitalálnak valamit, rájönnek a működésére és felhasználják a természetet azt gondolván, hogy az emberiség javát szolgálja majd. Ennek eredményeként a bolygó mára szennyezetté, az ember pedig zavarodottá vált, és megidéztük a modern idők káoszát.

Ezen a tanyán a „ne tégy semmit” gazdálkodást gyakoroljuk és tápláló, ízletes gabonákat, zöldségeket és citrusféléket eszünk. Van a dolgok forrásához közeli életben értelem és alapvető megelégedettség. Dal és költészet az élet.

A földműves akkor vált túlságosan elfoglalttá, amikor az emberek elkezdték vizsgálni a világot és úgy döntöttek, hogy „jó” ha ezt vagy azt tesszük. Minden kutatásom arra irányult, hogy ne tegyük ezt vagy azt. Ez a harminc év megtanított arra, hogy jobban járnának a gazdák, ha szinte semmit sem csinálnának.

Minél többet tesznek az emberek, minél jobban fejlődik a társadalom, annál több probléma keletkezik. A természet növekvő pusztulását, az erőforrások kimerülését, a nyugtalan és széteső emberi lelket mind az okozta, hogy az emberiség megpróbált elérni valamit. Eredetileg semmi ok nem volt a haladásra, és semmit sem kellett csinálni. Eljutottunk arra a pontra, ahol már nem maradt más, mint egy olyan „mozgalom” létrehozása, ami nem akar elérni semmit.

Óvodába járni születtem

Egy fiatal férfi, egy kis táskával a vállán, komótosan sétált felfele oda, ahol a földeken dolgoztunk.

• Honnan jöttél - kérdeztem.
• Odaátról.
• Hogy jutottál ide?
• Sétáltam.
• Mi vett rá, hogy idegyere?
• Nem tudom.

A legtöbben, akik idejönnek, kellően ráérnek ahhoz, hogy felfedjék nevüket vagy a múltjuk történetét. Ugyanakkor nem teszik egyértelművé a céljukat sem. Mivel sokan közülük nem tudják miért jönnek, csak jönnek, ez csak természetes.

Kezdjük ott, hogy az ember sem tudja honnan jött vagy hová tart. Ha azt mondjuk, hogy az anyánk méhéből születtünk és visszatérünk a földbe, az egy biológiai magyarázat, de senki se tudja igazán mi van a születés előtt, vagy miféle világ vár a halál után.

Anélkül születve, hogy ismerné okát, csak hogy lehunyja szemét és útra keljen a végtelen ismeretlenbe, az emberi lény valóban egy tragikus teremtmény.

A minap kezembe akadt egy gyékénykalap, amit a Shikoku templomot meglátogató zarándokok egy csoportja hagyott itt. A következő volt ráírva: „Eredetileg nincs kelet vagy nyugat / Tíz végtelen irány”. Ezután, kezemben tartva a kalapot, újra megkérdeztem a fiatalt, honnan jött, és azt válaszolta, hogy ő egy templomi szerzetes fia Kanazawa-ból és mivel ostobaság egész nap szentírásokat olvasni a holtaknak, inkább földműves akart lenni.

Nincs kelet vagy nyugat. A Nap keleten kel, nyugaton nyugszik, de ez mindössze egy csillagászati megfigyelés. Ha tisztában vagy vele, hogy nem érted sem a keletet, sem a nyugatot közelebb állsz az igazsághoz. Az igazság az, hogy senkinek sincs fogalma arról, honnan származik a Nap.

A több tízezer szentírás között a leghálásabb a Szív Szútra, mely az összes lényeges pontot kifejti. Eszerint, „A Buddha azt mondta, 'A forma üresség, s az üresség forma. Anyag és lélek egyek, de mind üresek. Az ember nem él, nem halt meg, meg nem született és halhatatlan, öregség és betegség nélkül, növekedés és csökkenés nélkül.”

Egy másik nap, miközben a rizst kaszáltuk, azt mondtam fiataloknak, akik épp egy nagy szalmarakás mellett pihentek – Azon tűnődtem, hogy mikor tavasszal elvetjük a rizst, szárba szökken, és most, hogy lekaszáljuk, úgy tűnik, mintha meghalna. De a tény, hogy ezt a rítust minden évben megismételjük, azt jelenti, hogy az élet folyamatosan jelen van ezen a mezőn, és az évenkénti halál maga az évenkénti újjászületés. Mondhatnánk, hogy a lekaszált rizs most folyamatosan él.

Az emberi lények az életet és halált egy meglehetősen rövid perspektívából szemlélik. Milyen jelentést hordozhat a tavasz születése és az ősz halála ennek a fűnek? Az emberek azt hiszik, hogy az élet öröm, a halál pedig szomorúság, de a rizs magja, mely a földben szunnyad és tavasszal szárba szökken, lehullajtja leveleit és elhervad ősszel, parányi magjában továbbra is magában őrzi az élet örömének teljességét: az élet öröme nem vész el a halálban. A halál nem más, mint pillanatnyi elmúlás. Vajon mondatnánk-e azt, hogy ez a rizs, mivel magába foglalja az élet örömének teljességét, nem ismeri a halál szomorúságát?

Ugyanaz történik folyamatosan az emberi testen belül is, mint ami a rizzsel és az árpával. Napról napra nő a haj és a köröm, meghal több tízezer sejt, születik több tízezer újabb; az egy hónappal ezelőtti vérünk nem ugyanaz volt, mint ma. Ha arra gondolunk, hogy a tulajdonságaink öröklik majd gyermekeink és unokáink, mondhatnánk, hogy minden áldott nap meghalunk és újjászületünk, és halálunk után mégis számos nemzedéken keresztül fogunk élni.

Ha minden egyes nap meg tudjuk élni és kiélvezni a részvételt ebben a körforgásban, nincs szükség többre. De a legtöbb ember nem képes élvezni a napról napra múló és változó életet. A megtapasztalt élethez való ragaszkodás és a megszokott kötődés okozza a haláltól való félelmet. A múltra figyelve, mely már elmúlt, vagy a jövőre, mely még nem jött el, elfelejtik, hogy a Földön élnek, itt és most. Zavarodottságukban küszködve nézik, ahogy elszáll az életük, mint egy álomban.

• Ha az élet és a halál valóság, nem elkerülhetetlen az emberi szenvedés?
• Nincs élet és halál.
• Hogy mondhatja ezt?

A világ maga az anyag egysége a tapasztalat áramlatán belül, de az emberek elméje a jelenségeket kettéosztja életté és halállá, jinné és janggá, létté és ürességgé. Az elme hajlamos hinni az érzékszervek által tapasztalt dolgok abszolút érvényességében, és ekkor első ízben válik az anyag olyan tárgyakká, amilyeneknek az emberi lények érzékelik őket.

Az anyagi világ formái, az élet és halál elképzelése, az egészség és a betegség, az öröm és a bánat, mind az emberi elméből fakadnak. A szútrában, melyben Buddha azt mondta, hogy minden üres, nem csak az emberi értelem által létrehozott bármely dolog belső valóságát tagadta, hanem kijelentette azt is, hogy az emberi érzelmek illúziók.

• Úgy érti, minden illúzió? Semmi sem maradt?
• Semmi sem maradt? Az „üresség” elképzelése nyilvánvalóan továbbra is az elmétekben van – mondtam a fiataloknak. – Ha nem tudod, honnan jöttél és merre tartasz, hogy lehetnél biztos benne, hogy itt vagy, itt állsz előttem? Értelmetlen a létezés?

A minap hallottam, amint egy négyéves kislány azt kérdezte az anyjától, „Miért születtem én ebbe a világba? Hogy óvodába járjak?” Természetesen az anyja nem tudta őszintén azt mondani, hogy „Igen, így van, úgyhogy indulhatsz is.” És mégis, elmondható, hogy manapság az emberek arra születnek, hogy óvodába járjanak.

Egészen az egyetem végéig szorgalmasan tanulnak, hogy megtudják, mi okból születtek. Tudósok és filozófusok, még ha rá is megy az életük a próbálkozásra, azt állítják, elégedettek lennének, ha csak ezt az egy dolgot megértenék.

Eredetileg az emberi lényeknek nem volt céljuk. Most, hogy megálmodtak valamiféle célt, küzdenek, hogy megtalálják az élet értelmét. Egyszemélyes birkózás. Nincs cél, melyre gondolhatnánk és melynek keresésére indulhatnánk. Érdemes lenne megkérdezni a gyerekeket, hogy vajon értelmetlen-e egy cél nélküli élet.

Attól a pillanattól kezdődik az emberek szomorúsága, hogy belépnek az óvodába. Az emberi lény boldog természetű volt, de létrehozott egy nehéz világot és most küzd, hogy megpróbáljon kitörni belőle. A természetben van élet és halál, a természet mégis örömteli.

Az emberi társadalomban van élet és halál, és az emberek szomorúságban élnek.