Míg le nem cserélik a képet megcsodálhatja bárki, aki a Kálvin téri metróban jár. Szabad szemmel kevéssé látható, de a panorámakép elárulja, ez bizony egy kotta részlete. Kevéssé ismert, hogy miért van a falon.
Egyrészt a Kálvin tér névadója, és persze a közeli református templom miatt is aktuális a református énekeskönyvekben is szereplő mű. (Sokat emlegethették a templomot, az épület miatt külön talapzatmegerősítés kellett az építkezés során.) Másrészt a tervezőnek tetszett, hogy pont a több szintes, eltolt mozgólépcsők mellett utalhatnak a dal egy fontos részletére, ott, ahol naponta egy rakás ember halad fel- és lefelé. Egy szinttel lejjebb ez szerepel kézírással a falon:
Baráti miatt volna bánatban,
Panaszolkodván nagy haragjában,
Ilyen könyörgést kezde ő magában.
Istenem Uram! kérlek tégedet,
Fordítsad reám szent szemeidet,
Nagy szükségemben ne hagyj engemet,
Mert megemészti nagy bánat szívemet.
Csak sívok, rívok nagy nyavalyámban,
Elfogyatkoztam gondolatimban,
Megkeseredtem nagy búsultomban,
Ellenségemre való haragomban.
Hogyha énnékem szárnyam lett volna,
Mint az galamb, elröpültem volna.
Hogyha az Isten engedte volna,
Innét én régen elfutottam volna.
Akarok inkább pusztában laknom,
Vadon erdőben széjjelbujdosnom;
Hogynem mint azok között lakoznom,
Kik igazságot nem hagynak szólanom.
Éjjel és nappal azon forgódnak,
Engem mi módon megfoghassanak,
Beszédem miatt vádolhassanak,
Hogy fogságomon ők vígadhassanak.
Egész ez város rakva haraggal,
Egymásra való nagy bosszúsággal,
Elhíresedett az gazdasággal,
Hozzá fogható nincsen álnoksággal.
Gyakorta köztük gyűlések vannak,
Özvegyek, árvák nagy bosszút vallnak,
Isten szavával ők nem gondolnak,
Mert jószágukban felfuvalkodtanak.
Keserűségem annyi nem volna,
Ha ellenségtül nyavalyám volna,
Bizony könnyebben szenvedtem volna,
Magamat attól megóhattam volna.
De barátomnak azkit vélek volt,
Nagy nyájasságom kivel együtt volt,
Jó hírem-nevem, tisztességem volt,
Fő ellenségem, most látom, hogy az volt.
Keserű halál szálljon fejére,
Ellenségemnek ítéletére.
Álnokságának büntetésére,
Hitetlenségnek kijelentésére.
Én pedig, Uram, hozzád kiáltok,
Reggel és délben, este könyörgök,
Megszabadulást tetőled várok,
Az ellenségtől mert én igen tartok.
Te azért lelkem, gondolatodat,
Istenben vessed bizodalmadat,
Rólad elvészi minden terhedet,
És meghallgatja te könyörgésedet.
Igaz vagy Uram, ítéletedben,
A vérszopókat ő idejökben,
Te meg nem áldod szerencséjökben,
Hosszú életök nem lészen a földön.
Az igazakat te mind megtartod,
A kegyeseket megoltalmazod.
A szegényeket felmagasztalod,
A kevélyeket aláhajigálod.
Ha egy kevéssé megkeseríted,
Az égő tűzben elbétaszítod,
Nagy hamarsággal onnét kivonszod,
Nagy tisztességre ismét felemeled.
Szent Dávid írta az zsoltárkönyvben,
Ötvenötödik dícséretében,
Melyből az hívek keserűségben,
Vígasztalásért szörzék így versekben.
Egyrészt a Kálvin tér névadója, és persze a közeli református templom miatt is aktuális a református énekeskönyvekben is szereplő mű. (Sokat emlegethették a templomot, az épület miatt külön talapzatmegerősítés kellett az építkezés során.) Másrészt a tervezőnek tetszett, hogy pont a több szintes, eltolt mozgólépcsők mellett utalhatnak a dal egy fontos részletére, ott, ahol naponta egy rakás ember halad fel- és lefelé. Egy szinttel lejjebb ez szerepel kézírással a falon:
„A szegényeket felmagasztalod, A kevélyeket aláhajigálod.”
Kodály Zoltán: Psalmus Hungaricus
Mikoron Dávid nagy búsultában,Baráti miatt volna bánatban,
Panaszolkodván nagy haragjában,
Ilyen könyörgést kezde ő magában.
Istenem Uram! kérlek tégedet,
Fordítsad reám szent szemeidet,
Nagy szükségemben ne hagyj engemet,
Mert megemészti nagy bánat szívemet.
Csak sívok, rívok nagy nyavalyámban,
Elfogyatkoztam gondolatimban,
Megkeseredtem nagy búsultomban,
Ellenségemre való haragomban.
Hogyha énnékem szárnyam lett volna,
Mint az galamb, elröpültem volna.
Hogyha az Isten engedte volna,
Innét én régen elfutottam volna.
Akarok inkább pusztában laknom,
Vadon erdőben széjjelbujdosnom;
Hogynem mint azok között lakoznom,
Kik igazságot nem hagynak szólanom.
Éjjel és nappal azon forgódnak,
Engem mi módon megfoghassanak,
Beszédem miatt vádolhassanak,
Hogy fogságomon ők vígadhassanak.
Egész ez város rakva haraggal,
Egymásra való nagy bosszúsággal,
Elhíresedett az gazdasággal,
Hozzá fogható nincsen álnoksággal.
Gyakorta köztük gyűlések vannak,
Özvegyek, árvák nagy bosszút vallnak,
Isten szavával ők nem gondolnak,
Mert jószágukban felfuvalkodtanak.
Keserűségem annyi nem volna,
Ha ellenségtül nyavalyám volna,
Bizony könnyebben szenvedtem volna,
Magamat attól megóhattam volna.
De barátomnak azkit vélek volt,
Nagy nyájasságom kivel együtt volt,
Jó hírem-nevem, tisztességem volt,
Fő ellenségem, most látom, hogy az volt.
Keserű halál szálljon fejére,
Ellenségemnek ítéletére.
Álnokságának büntetésére,
Hitetlenségnek kijelentésére.
Én pedig, Uram, hozzád kiáltok,
Reggel és délben, este könyörgök,
Megszabadulást tetőled várok,
Az ellenségtől mert én igen tartok.
Te azért lelkem, gondolatodat,
Istenben vessed bizodalmadat,
Rólad elvészi minden terhedet,
És meghallgatja te könyörgésedet.
Igaz vagy Uram, ítéletedben,
A vérszopókat ő idejökben,
Te meg nem áldod szerencséjökben,
Hosszú életök nem lészen a földön.
Az igazakat te mind megtartod,
A kegyeseket megoltalmazod.
A szegényeket felmagasztalod,
A kevélyeket aláhajigálod.
Ha egy kevéssé megkeseríted,
Az égő tűzben elbétaszítod,
Nagy hamarsággal onnét kivonszod,
Nagy tisztességre ismét felemeled.
Szent Dávid írta az zsoltárkönyvben,
Ötvenötödik dícséretében,
Melyből az hívek keserűségben,
Vígasztalásért szörzék így versekben.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése