A korai balzsamozást leghírhedtebben az ősi egyiptomiak művelték, amikor mumifikálták előkelőségeiket, hogy az a túlvilágon a lelkük hasznára váljon. Minden rituális összetettsége ellenére, a modern balzsamozás szabványaihoz képest, az ősi egyiptomi mumifikálás kémiailag egyszerű volt.
A mumifikálódott holttesteket alapvetően gyors szárítással tartósították - a kiszáradás a múmiát a lebontó mikrobák számára zord környezetté tette. A folyamatot néha a test natrunba merítésével gyorsították, ami a természetben, a szikes tavak alján előforduló sókeverék (az arab natrun szóból származik a modern nátrium, Na elemünk jele). Az ősi egyiptomi mumifikálás ökológiailag jóindulatú volt (szemben a hatalmas sírkövekkel).
A modern balzsamozást - és ez egyaránt igaz a styrohabra, a műanyag fóliázásra, a szegényített uránra és más korszerű veszélyes hulladékokra - a tudomány és a háború összefonódása találta fel.
Bár Európában a balzsamozás a legyilkolt keresztesek testeinek hazaszállítása miatt már a keresztes háborúk idején élvezett némi népszerűséget, az amerikai polgárháborúig nem volt több, mint marginális gyakorlat. A nagyszámú, gyakran otthonától távol, a háborúban elhunyt katona, arra ösztökélte a temetkezési vállalkozókat, hogy új módokat keressenek a testek hazaküldésére a családhoz, a temetésre. Abban az időben nem volt megoldott a holttestek fagyasztása. Ismerkedjenek meg Dr. Thomas Holmesszal, a „modern balzsamozás atyjával”.
Dr. Holmes hivatása szerint New York-i sebész, jól ismerte az orvosi tartósítás és balzsamozás eszközeit, amiket abban az időben főként az anatómiai mintáknál és tetemeknél alkalmaztak.
Dr. Holmest aggasztotta, hogy a kor arzén, higany és cink alapú tartósítói veszélyt jelentettek a boncolást végző orvostanhallgatók egészségére. Természetesen jó oka volt az aggodalomra. Az ilyesféle tartósítószerek széles spektrumú biocidok (csíraölők), arra tervezve, hogy elpusztítsák az élőlényeket, főként a lebontásért felelős mikrobákat.
Ennek ellenére, amikor kitört a háború és a hadsereg felkérte Dr. Holmest, hogy létesítsen harctéri balzsamozó állomásokat, arzén alapú folyadékot használt a holttesteken. Elvégre a mérgező vegyületek azért hatékony balzsamozók, mivel mérgezők. Dr. Holmes találmánya az alkalmazott sajátos technika, az úgynevezett artériás balzsamozás. Fogta a katonák holttestét, lecsapolta a vérüket, majd ereikbe pumpálta az arzén alapú folyadékot, így az arzén átjárta az egész testet.
A 19. század balzsamozó folyadékainak receptjei különfélék és gyakran kereskedelmi titkok voltak, de egynémely szabadalmaztatott eljárás legalább 2.5 liter arzén befecskendezését igényelte egyetlen testbe. A háború után Dr. Holmes mint balzsamozó tért vissza a civil életbe, és meglepő módon úgy rendelkezett, hogy a halála után ne balzsamozzák be a testét. Az artériás balzsamozás bevett gyakorlattá vált, olyan más módszerek mellett, mint a folyadék hasüregbe, üreges szervekbe és bőr alá való befecskendezése.
Bár ma már másfajta folyadékot használnak, mert az arzént az 1900-as években betiltották, mivel ahogy Dr. Holmes is észrevette, mérgező volt a boncolást végző diákokra. A temetők arzénszennyezettsége ebben az időben még nem adott okot az aggodalomra, pedig még ha csak a legkisebb arzéndózissal is számolunk, az arzénhasználat közel három évtizede alatt, egy kisváros temetőjében több száz liter arzén halmozódott fel. Ha nagyobb dózisokkal számolunk, ezen temetők felszín alatti vizei több tonnányi szándékosan eltemetett arzénnal lehetnek szennyezve.
Napjainkban a balzsamozó folyadékok formaldehid, metanol, etanol és más oldószerek keverékei. További összetevőik között festékeket, illatanyagokat, véralvadásgátlókat és fertőtlenítőszereket találunk. Közel 11 litert fecskendeznek be belőlük a holttestbe, miután a vért lecsapolták. Ugyanekkor a testet meg is mossák, le is fertőtlenítik és kozmetikumokkal ápolják, hogy „természetesebb” megjelenést nyújtson.
Úgy becsülik, hogy egyedül az Egyesült Államokban 20 millió liter balzsamozó folyadékot temetnek el évente, eleget, hogy megtöltsön nyolc olimpiai méretű uszodát. Ez nem jó. Bár a formaldehid nem annyira mérgező, mint az arzén, méregként és rákkeltő anyagként tartják számon. Európában betiltották használatát.
A balzsamozástól eltekintve, a formaeldehid egy gyakori beltéri légszennyező anyag. Számos építőanyagban használnak formaldehid alapú gyantákat, amikből aztán a beépítést követően lassan elpárolog a formaldehid. A metanol, a fagyállók ismert összetevője, szintén mérgező. Némely balzsamozó folyadék még kloroformot is tartalmaz, ami a talajvízben hosszú felezési idővel bíró, rákkeltő szerves klórvegyületként ismert. További veszélyt jelent a felhasznált ólom-kromát, metilbenzol, metilén-klorid, triklór-etilén, hexán, glutáraldehid és a fenol, ami egy a náci koncentrációs táborokban, a halálos injekciókhoz használt vegyület. A probléma ugyan az, mint amit már Dr. Holmes is észrevett - a hatékony balzsamozó hatóanyagok általában ártalmasak az élő szervezetekre.
Természetesen a balzsamozó folyadékok csak a temetési hulladékok egy része. Észak-Amerikában a holttesteket általában fa dobozokba vagy koporsókba helyezik, majd ezeket földalatti fém vagy beton „sírkamrákba” teszik. Ez a díszes páncélzat is mind erőforrások kitermelését igényli. Becslések szerint az Egyesült Államokban évente több százezer tonna acélt, 70.000 m3 trópusi és mérsékelt égövi keményfát és 1.6 millió tonna vasbetont ásnak el évente a temetőkben.
Az elterjedt tévhittel ellentétben, a balzsamozás és a sírkamrák valójában nem állítják meg a test lebomlását. Igen, a temetkezés idejére a test tartósítva marad és megváltozik a lebomlásának módja. De továbbra is lebomlik. Egy lezárt sírkamrában, ahol nem érintkezik levegővel, nem tud aerob organizmusok által lebomlani. Ehelyett rothadásnak indul és fokozatosan egy mérgekkel átitatott félig folyékony masszává változik.
Nagyjából az összes temetésen amin eddig voltam, a pap vagy a prédikátor a koporsó fölé hajolt és irónia nélkül azt mondta: „porból lettünk, porrá leszünk”, mintha modern világunk embere általánosan elfogadná és megbecsülné az emberi élet körforgását és a halált. Azt hiszem, hogy a „porból lettünk, formaldehides, mérgező iszappá leszünk” nem ugyan az a körforgás.
Az elmúlt pár napban, amíg ezen fejezet megírására készülődtem, egy történet suhant át fejemen újra és újra. Valami, amit még gyerekként egy barátom mesélt nekem. Nem tudom, hogy tényszerű igazságon alapszik-e, de évtizedek múltán újra rám talált. Egyszer elkaptak és bebörtönöztek egy edzett és erőszakos bűnözőt. A börtönben harcolt az elítéltekkel és nem szerzett barátokat. De egy napon, amikor kint voltak az udvaron, talált egy fészkéből kipottyant madárfiókát. Becsempészte a kismadarat a cellájába, etetgette és gondozta, míg képes nem lett repülni. A madár vele maradt, gyakran a vállán csücsült és szórakoztatta. De egyszer egy börtönőr tudomást szerzett a madárról. A foglyoknak tilos volt állatot tartaniuk, úgyhogy az őr megparancsolta, hogy engedje szabadon a madarat. Amikor az igazgató odaküldte az őröket, a fogoly elkapta a vállán ülő madárkát és megfojtotta. Úgy döntött, hogy ha nem lehet az övé, akkor senkié se legyen.
A fogoly hozzáállása tükröződik a nyugati ember hozzáállásában a saját testéhez. Testünk tápanyagait mindannyian az élővilágtól kaptuk kölcsön és végül mindannyian meghalunk és vissza kell adnunk őket. Ahhoz, hogy élhessünk, más élőkények testét esszük és a legkevesebb, amit tehetünk, hogy amikor már nincs szükségünk rá, méltósággal visszaadjuk testünket. De a domináns kultúrában ez nem történik meg.
Nem kerülhetjük el, hogy végül megegyenek, de mint sértődött vesztesek, mint a fogoly, egy olyan hozzáállással, ami valahová az extrém önzőség és a pszichopataság közé esik - és természetesen ez a hozzáállás jellemzi ezt az egész kultúrát - megmérgezzük azokat, akik segítenének visszajuttatni testünk tápanyagait az élet körforgásába: ha nem lehet a miénk a testünk, hát akkor senkié se legyen.
Nem minden kultúra áll így a halálhoz és a temetéshez. A hagyományos muszlim, zsidó és bahá’í hiedelmek tiltják a balzsamozást. De talán a legérdekesebb temetkezési szokás a hagyományos tibeti jhator, vagy más néven az égbe temetés. Tibetiül a megnevezés gyakorlatilag azt jelenti, hogy „alamizsnát adni a madaraknak”. A jhator során a testet szertartásosan apróbb darabokra vágják és egy hegytetőre helyezik. Előfordul, hogy a csontokat összezúzzák apróbb, ehető darabokra, és árpa lisztet, teát és jak vajat adnak a keverékhez. A keveréket ezután kiteszik a szabadba és állatok, legfőképp ragadozó madarak fogyasztják el.
Ezt a cselekedetet, ahogyan a neve is sugallja, kifejezetten ajándéknak tekintik. A tibetiek többsége buddhista és hisz a reinkarnációban. „Amikor a test meghal a lélek elhagyja, így nincs szükség a test megőrzésére” - magyarázza egy szerzetes. „A madarak azt hiszik, hogy csak táplálkoznak. Pedig valójában segítik a testet, hogy az részt vehessen az élet körforgásában.”
Egyes nyugati megfigyelők és a kínai bürokraták a jhatort „barbárnak”, „brutálisnak”, „primitívnek”, sőt még „őrültségnek” is nevezték. Mi az, ami tényleg őrültség? Az életközösség részévé válni? Odaadni a testedet mint ajándékot a földnek? Vagy megmérgezni azt, megkísérelve megtartani valamit, ami már neked sem válik hasznodra?
De legalább van néhány jó hír is. Észak-Amerikán kívül sokkal kevésbé népszerű a balzsamozás. És már Észak-Amerikában is van egy jelentős zöld vagy „természetes” temetkezésért mozgalom, ami tudatosan próbálja csökkenteni a környezeti hatásokat. Egyesek a hamvasztást is egy zöldebb alternatívaként hirdetik és valóban kevesebb szennyezést juttat a felszín alatti vizekbe. De emellett légszennyezést okoz és 178 liter gázolaj elégetésének megfelelő energiát emészt fel.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy a zöld temetés megoldja a mérgezés problémáját. De még anélkül is, hogy telepumpálnának formaldehiddel, a testünk már nem az az értékes ajándék a dögevők számára, mint ami egykor volt. Persze, még most is megesznek, de az étküket mérgekkel fűszerezték. Egész életünk során alacsony veszélyességi szintű vegyszereknek és szennyezőanyagoknak vagyunk kitéve, ami azt jelenti, hogy egy ember teste jelentős mennyiségű nem kiürülő szerves szennyezőanyagot és nehézfémet halmoz fel.
Általában két csoportra osztjuk a testben található vegyszereket, vízben és zsírban oldódókra. A vízben oldódó összetevők kisebb valószínűséggel halmozódnak fel, mert kiürülnek, amikor testünk vizet választ ki, főként vizeléskor. Nem így a zsírban oldódó vegyszerek. Amikor a környezetben vegyszereknek vagyunk kitéve, vagy amikor zsírtartalmú ételeket eszünk, behatolnak testünkbe és a zsírban oldódó mérgek felhalmozódnak szöveteinkben és nincs sok esélyük a szabadulásra. Normális körülmények között nem választunk ki nagyobb mennyiségű zsírt, egy fontos kivétellel: az anyatejjel.
A Silent Snow című könyvében Marla Cone elbeszél egy történetet egy epidemiológusról, Dr. Eric Dewailly-ról, aki az Északi-sarkon élő őslakos nők anyatejét vizsgálta, az gondolván, hogy az ő mintáikat, mint kimutatható szennyezés nélküli mintákat, kontrollként használhatja majd más vizsgálatokhoz. De miután elküldte a mintákat a laborba, Dewailly egy telefonhívást kapott. Gond volt az anyatejjel. A minták - minden bizonnyal a szállítás közben - elszennyeződtek. Tele voltak poliklorinált bifenilekkel (PCB), olyan koncentrációban, hogy az szó szerint kilógott a grafikonról. A labor újra ellenőrizte és megerősítette az eredményeket. Az északi-sarki nők anyateje távolról sem szennyeződés mentes, sőt valójában jóval magasabb PCB szinttel rendelkezik, mint a városokban, jóval délebbre élő nőké.
Ez 1987-ben történt. Későbbi kísérletek alátámasztották, hogy a vizsgálatban résztvevő nők, nem voltak kivételesek. Valójában a kanadai, grönlandi, sőt még szibériai kutatások is azt mutatták, hogy az őslakos nők anyateje nem csak PCB-ben magas, hanem további, különféle nem kiürülő szerves szennyezőanyagokban és olyan nehézfémekben is, mint az ólom és a higany.
Ellentmondásosnak tűnhet, hogy az ipartól oly' távol élő nők ilyen gondokkal küzdenek. De annak ellenére, hogy a nagy ipari szennyezőforrásoktól távol esik, az Északi-sark sok szennyezőanyag úti célja. A nem kiürülő szerves szennyezőanyagok gyakran illékonyak - könnyedén elpárolognak, majd a szél és az óceáni áramlatok elszállítják őket. Az Északi-sarkra érve különböző okok miatt felhalmozódnak.
A hideg éghajlaton kicsapódnak és lerakódnak a meleg éghajlaton elpárolgott szennyezőanyagok. A hideg éghajlat lassan növő növényeinek több idejük van, hogy felhalmozzák a mérgeket, mielőtt megennék őket az olyan növényevők, mint amilyen a karibu, aki majd továbbadja a megnövekedett mennyiséget a ragadozóknak, a biológiai feldúsulásnak nevezett folyamat során.
Az étrend is egy fontos tényező. Az északi őslakosok hagyományos étrendjében szereplő legtöbb állat a hideg ellen nagy mennyiségű zsírral vagy bálnazsírral védekezik. Sok számunkra fontos vitamin zsírban oldódó, ami hideg éghajlaton az energia dús zsírt különösen értékes táplálékká teszi. Valójában gyakori, hogy az eszkimó nők terhesség vagy szoptatás idején megnövelik a hagyományos ételek fogyasztását. De amikor bekerülnek a képbe a nem kiürülő szerves szennyezőanyagok, az értékes és tápláló ételek felhalmozódott mérgek hordozójává válnak.
A probléma olyan súlyos, írja Marla Cone, hogy az északi őslakos nők zsírja és anyateje gyakorlatilag veszélyes hulladéknak minősíthető.
Természetesen nem csak az északi éghajlaton élő emberek teste van tele szennyezőanyagokkal. Hanem minden emberé, minden korosztályból, szerte a világon. Van egy kifejezés is a felhalmozódott mérgek általi szennyezésre, úgy hívják, hogy a „test kémiai túlterhelése”.
Azon kémiai anyagok, melyek felhalmozódnak testünkben és hosszú távon megmaradnak, állandó túlterhelést jelentenek. A különféle vegyületek különböző sebességgel távoznak. Az arzén, annak ellenére, hogy egyértelműen mérgező, többnyire napok alatt kiürül a szervezetből. Más vegyi anyagok sokkal alattomosabbak. A klórozott szénhidrogén vegyületek (organochloride), mint amilyen a dioxin és sok rovarirtó szer, évtizedek alatt távoznak és ez természetesen feltételezi azt, hogy már nem vagyunk kitéve nekik.
Az életem során elfogyasztott PCB-k fokozatosan hagyják el szervezetemet, de minden áldott nap újabbakat juttatok be. Hiába termesztem élelmem nagy részét biogazdálkodással, még így sem tudom megakadályozni, hogy a PCB-k kis mennyiségben szép lassan felhalmozódjanak a füves legelőkön, amit aztán megesznek a tehenek és amik így bejutnak abba a pohár nyers tejbe, amit éppen most kortyolgatok. Ne érts félre, e pohár esetében a magas tápértékű tej jóval több hasznot biztosít számomra, mint a PCB-k jelentette kockázat. A probléma az, hogy ez nem olyasvalami, amit egyáltalán mérlegelnünk kellene.
Továbbá testünk kémiai túlterhelése nem akkor kezd felhalmozódni, amikor tejet kezdünk inni, hanem már fogantatásunk pillanatában. 2004-ben a washingtoni székhelyű környezetvédelmi munkacsoport az újszülöttek köldökzsinórjából vett vérről készített tanulmányt. Aggasztó dolgot találtak: bár a placenta képes megvédeni a magzatot bizonyos fertőzésekkel és az anya vérében található káros összetevőkkel szemben, nem tudja megállítani a nem kiürülő szerves szennyezőanyagokat és a nehézfémeket. Így ezek szabadon áramolnak a köldökzsinóron át a növekvő magzatba. A vérmintákban kimutatták a „rovarirtó szereket, fogyasztási termékek összetevőit és a szén, olaj és szemét égetéséből származó szennyeződéseket”. A vizsgálat 287 különféle vegyszert, köztünk 180 rákkeltő anyagot, 217 idegmérget és 208 olyan vegyi anyagot mutatott ki, amikről ismert, hogy születési rendellenességeket okoznak, vagy akadályozzák a normális fejlődést.
Felnőtteken végzett vizsgálatok szintén ipari vegyi anyagok széles palettáját mutatták ki. Valójában úgy tűnik, hogy a kimutatható vegyszerek számának inkább ahhoz van köze, hogy mennyi pénzt tudnak a kutatások alaposságára fordítani, hiszen egy ember esetén már néhány vegyszer vizsgálata is több ezer dollárba kerülhet. Azt nagy bizonyossággal állíthatjuk, hogy egy átlagos ember testében közel 700 kémiai szennyezőanyag található. Ezek a leggyakoribb és állandó fajták.
Az ipar körülbelül 800.000 különféle ismert vegyszert használ, de legtöbbjüket olyan kis mennyiségben, hogy nem valószínű, hogy az emberek többségében kimutathatók lennének. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy megkönnyebbülten felsóhajthatnánk. Ezen anyagok csak kis részét ellenőrizték, hogy ártalmasak-e az emberi egészségre. És még parányibb részüket vizsgálták, hogy milyen hatással bírnak a nem emberi fajokra és az életközösségre.
De még azokról is, amiket ellenőriztek, aligha tudunk eleget és bármi pontosabbat ahhoz, hogy megjósoljuk hosszú távú hatásukat. Továbbá gyakorlatilag egyáltalán nem vizsgálták ezen vegyszerek tízezrei között fellépő kölcsönhatásokat sem. Milyen új anyagok keletkeznek, amikor a természetben szabadon érintkezhetnek egymással? Nem tudjuk. És szinte egyetlen kutatás sem vizsgálta ezt.
Amikor meghalok, vissza szeretném adni testemet a földnek. Mindazért amit a föld (és a testem) adott nekem, ez a legkevesebb, amit tehetek. Nem leszek bebalzsamozva vagy rozsdamentes acélkoporsóba temetve. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy a testemet a lehető legteljesebb mértékben és méltósággal szolgáltassam vissza. De minden igyekezetem ellenére, a húsom ipari mérgek egész tárházát fogja tartalmazni, köztük olyanokat, amiket még a születésem előtt betiltottak. És jó esély van rá, hogy mire meghalok, olyan rákkeltő anyagokat is tartalmazni fog, amiket még fel sem találtak.
És mindez nagyon, de nagyon feldühít.
Részlet Derrick Jensen & Aric McBay: What We Leave Behind című könyvéből
fordítás : Jankó András
Folytatás: Testek
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése