A „kommunizmus áldozatainak emléknapjára”. Kis múltidézés.
Nem hiszem, hogy valaha is kitűzöm magamra a vörös csillagot. Egyrészt így lassan öregedve, negyvenen túl, ötvenen innen már nemigen érzem a kényszert, hogy saját elképzeléseim hirdetőoszlopává tupírozzam magam, rég nem rakok ki már Rolling Stones kitűzőket sem, meg olyat se, hogy „Köszike, de dugd fel magadnak az atomerőművedet”, mondom, öregszem.
Másrészt hittérítő sem vagyok, semmi kedvem minden egyes alkalommal újra és újra elmagyarázni, hogy nem, ez nem az a „kommunizmus”, sőt: az államkapitalizmus sztálinista (maoista, trockista, ezeregy-ista) verziója éppen a valódi emberi társadalomért folytatott történelmi küzdelem elleni utolsó mentsvárat jelentette; hogy minden mai kapitalistának apró Lenin-oltárokat kellene tartani a hálószobájában, és reggelenként illatos füstölőket gyújtva rebegni hálát a jó Vlagyimir Iljicsnek a kapitalizmus megmentéséért.
Baromira unnám, ha mindig el kellene magyaráznom, hogy igen, rengeteg áldozata volt a magukat „kommunistának” tituláló vérnősző államoknak és paraállamoknak (bár megközelítőleg sem százmillió persze, ahogy a rafinált halálszámlálók kreatív módszereivel elért „adatok” sugallnák), de az első áldozat maga a kommunizmus volt, egészen onnantól, hogy a bolsevikok elkezdték bebörtönözni és agyonlődözni az anarchistákat, a másféle kommunistákat és saját, túl radikálisnak vagy nem eléggé radikálisnak gondolt híveiket is, biztos, ami biztos.
Nincs kedvem unos-untalan rámutatni, hogy semmiféle állam nem lehet kommunista, és semmiféle kommunista nem lehet állampárti, a két dolog üti egymást (és nem csupán átvitt értelemben).
Nincs kedvem kifejteni, hogy Pol Potot az USA juttatta hatalomra (pedig bizony), mert eszem ágában sincs a szörnyeteg Pol Potot mentegetni, hiszen nincs semmi közöm hozzá, sőt Kádárhoz sem, bár, jegyzem meg, több érintkezési pontot látok a legaljasabb érzéseket, a vakhitet, a tudatlanságot és a nyomort meglovagoló pol-potizmus és az ugyanezekre építő orbáni nepotizmus, mint a kambodzsai fiókmao és a kádári fáradt, betokosodott, atyáskodó-pofozkodó parancsuralmi-szociáldemokrácia között, hogy a sajátosan egyszerű „közgazdasági elképzelések” unortodoxiájáról már ne is beszéljek.
Akárhogy is: a szavak, terminusok és szimbólumok elfakulnak a rájuk rakódó történelmi koszrétegek alatt, és nincs az a szimbólum, zászló, himnusz, nemzeti vagy politikai jelkép, amiért érdemes lenne akár egyetlen életet is feláldozni (hogy roppant drámai legyek). A valódi tartalom, a jelentés szempontjából olyan mindegy úgyis. Az nem ezeken múlik.
Másrészt – bár hányingerem van a horogkereszttől és a nyilaskereszttől (meg a sarló-kalapácstól is, ami, minő meglepetés, szintén velejéig antikommunista szimbólum) – úgy gondolom, hordja csak, aki akarja. Nincs ebben semmi liberalizmus. De váljon el a szar a trágyalétől.
A magyar nácik olyan kis szemérmesek, bármikor felmondják a teljes náci krédót, de hevesen tiltakoznak, ha valaki a nevükön nevezi őket. Lengjen csak a horogkereszt és a nyilaskereszt a Jobbik-rendezvényeken, lobogjon ott a Békementeken, Orbán ünnepi haknijain – legyen világos, ki hová tartozik. Hiszen – a vörös csillaggal ellentétben – ezek a remek keresztek egyértelműek, magasztos jelentésüket nem torzította el semmiféle pluszjelentés, afféle célkeresztek ezek – minden világos (minden sötét).
Tegye ki mindegyik „nemzeti radikális” magára figyelmeztető a jelet: igen, társadalmi leprás vagyok; nem, nem érdemes velem vitatkozni; valóban, ennyi telik tőlem, és gyűlölök, el akarok pusztítani mindenkit, aki erre emlékeztet.
Szóval így az államkapitalizmus áldozatainak roppant ízléses emléknapján, amikor a gyilkosok kenetteljes tósztokat mondanak a meggyilkoltakért, amikor a kínzók a megkínzottak emlékét magasztalják, én nem lengetek semmiféle zászlót.
Csendben, minden felhajtás nélkül undorodom csak.
Nem hiszem, hogy valaha is kitűzöm magamra a vörös csillagot. Egyrészt így lassan öregedve, negyvenen túl, ötvenen innen már nemigen érzem a kényszert, hogy saját elképzeléseim hirdetőoszlopává tupírozzam magam, rég nem rakok ki már Rolling Stones kitűzőket sem, meg olyat se, hogy „Köszike, de dugd fel magadnak az atomerőművedet”, mondom, öregszem.
A kép forrása: Kontrollblog |
Baromira unnám, ha mindig el kellene magyaráznom, hogy igen, rengeteg áldozata volt a magukat „kommunistának” tituláló vérnősző államoknak és paraállamoknak (bár megközelítőleg sem százmillió persze, ahogy a rafinált halálszámlálók kreatív módszereivel elért „adatok” sugallnák), de az első áldozat maga a kommunizmus volt, egészen onnantól, hogy a bolsevikok elkezdték bebörtönözni és agyonlődözni az anarchistákat, a másféle kommunistákat és saját, túl radikálisnak vagy nem eléggé radikálisnak gondolt híveiket is, biztos, ami biztos.
Nincs kedvem unos-untalan rámutatni, hogy semmiféle állam nem lehet kommunista, és semmiféle kommunista nem lehet állampárti, a két dolog üti egymást (és nem csupán átvitt értelemben).
Nincs kedvem kifejteni, hogy Pol Potot az USA juttatta hatalomra (pedig bizony), mert eszem ágában sincs a szörnyeteg Pol Potot mentegetni, hiszen nincs semmi közöm hozzá, sőt Kádárhoz sem, bár, jegyzem meg, több érintkezési pontot látok a legaljasabb érzéseket, a vakhitet, a tudatlanságot és a nyomort meglovagoló pol-potizmus és az ugyanezekre építő orbáni nepotizmus, mint a kambodzsai fiókmao és a kádári fáradt, betokosodott, atyáskodó-pofozkodó parancsuralmi-szociáldemokrácia között, hogy a sajátosan egyszerű „közgazdasági elképzelések” unortodoxiájáról már ne is beszéljek.
Akárhogy is: a szavak, terminusok és szimbólumok elfakulnak a rájuk rakódó történelmi koszrétegek alatt, és nincs az a szimbólum, zászló, himnusz, nemzeti vagy politikai jelkép, amiért érdemes lenne akár egyetlen életet is feláldozni (hogy roppant drámai legyek). A valódi tartalom, a jelentés szempontjából olyan mindegy úgyis. Az nem ezeken múlik.
Másrészt – bár hányingerem van a horogkereszttől és a nyilaskereszttől (meg a sarló-kalapácstól is, ami, minő meglepetés, szintén velejéig antikommunista szimbólum) – úgy gondolom, hordja csak, aki akarja. Nincs ebben semmi liberalizmus. De váljon el a szar a trágyalétől.
A magyar nácik olyan kis szemérmesek, bármikor felmondják a teljes náci krédót, de hevesen tiltakoznak, ha valaki a nevükön nevezi őket. Lengjen csak a horogkereszt és a nyilaskereszt a Jobbik-rendezvényeken, lobogjon ott a Békementeken, Orbán ünnepi haknijain – legyen világos, ki hová tartozik. Hiszen – a vörös csillaggal ellentétben – ezek a remek keresztek egyértelműek, magasztos jelentésüket nem torzította el semmiféle pluszjelentés, afféle célkeresztek ezek – minden világos (minden sötét).
Tegye ki mindegyik „nemzeti radikális” magára figyelmeztető a jelet: igen, társadalmi leprás vagyok; nem, nem érdemes velem vitatkozni; valóban, ennyi telik tőlem, és gyűlölök, el akarok pusztítani mindenkit, aki erre emlékeztet.
Szóval így az államkapitalizmus áldozatainak roppant ízléses emléknapján, amikor a gyilkosok kenetteljes tósztokat mondanak a meggyilkoltakért, amikor a kínzók a megkínzottak emlékét magasztalják, én nem lengetek semmiféle zászlót.
Csendben, minden felhajtás nélkül undorodom csak.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése