Keresés...
2015. február 25., szerda

Konok Péter: Múltidézés

A „kommunizmus áldozatainak emléknapjára”. Kis múltidézés.

Nem hiszem, hogy valaha is kitűzöm magamra a vörös csillagot. Egyrészt így lassan öregedve, negyvenen túl, ötvenen innen már nemigen érzem a kényszert, hogy saját elképzeléseim hirdetőoszlopává tupírozzam magam, rég nem rakok ki már Rolling Stones kitűzőket sem, meg olyat se, hogy „Köszike, de dugd fel magadnak az atomerőművedet”, mondom, öregszem.

A kép forrása: Kontrollblog
Másrészt hittérítő sem vagyok, semmi kedvem minden egyes alkalommal újra és újra elmagyarázni, hogy nem, ez nem az a „kommunizmus”, sőt: az államkapitalizmus sztálinista (maoista, trockista, ezeregy-ista) verziója éppen a valódi emberi társadalomért folytatott történelmi küzdelem elleni utolsó mentsvárat jelentette; hogy minden mai kapitalistának apró Lenin-oltárokat kellene tartani a hálószobájában, és reggelenként illatos füstölőket gyújtva rebegni hálát a jó Vlagyimir Iljicsnek a kapitalizmus megmentéséért.

Baromira unnám, ha mindig el kellene magyaráznom, hogy igen, rengeteg áldozata volt a magukat „kommunistának” tituláló vérnősző államoknak és paraállamoknak (bár megközelítőleg sem százmillió persze, ahogy a rafinált halálszámlálók kreatív módszereivel elért „adatok” sugallnák), de az első áldozat maga a kommunizmus volt, egészen onnantól, hogy a bolsevikok elkezdték bebörtönözni és agyonlődözni az anarchistákat, a másféle kommunistákat és saját, túl radikálisnak vagy nem eléggé radikálisnak gondolt híveiket is, biztos, ami biztos.

Nincs kedvem unos-untalan rámutatni, hogy semmiféle állam nem lehet kommunista, és semmiféle kommunista nem lehet állampárti, a két dolog üti egymást (és nem csupán átvitt értelemben).

Nincs kedvem kifejteni, hogy Pol Potot az USA juttatta hatalomra (pedig bizony), mert eszem ágában sincs a szörnyeteg Pol Potot mentegetni, hiszen nincs semmi közöm hozzá, sőt Kádárhoz sem, bár, jegyzem meg, több érintkezési pontot látok a legaljasabb érzéseket, a vakhitet, a tudatlanságot és a nyomort meglovagoló pol-potizmus és az ugyanezekre építő orbáni nepotizmus, mint a kambodzsai fiókmao és a kádári fáradt, betokosodott, atyáskodó-pofozkodó parancsuralmi-szociáldemokrácia között, hogy a sajátosan egyszerű „közgazdasági elképzelések” unortodoxiájáról már ne is beszéljek.

Akárhogy is: a szavak, terminusok és szimbólumok elfakulnak a rájuk rakódó történelmi koszrétegek alatt, és nincs az a szimbólum, zászló, himnusz, nemzeti vagy politikai jelkép, amiért érdemes lenne akár egyetlen életet is feláldozni (hogy roppant drámai legyek). A valódi tartalom, a jelentés szempontjából olyan mindegy úgyis. Az nem ezeken múlik.

Másrészt – bár hányingerem van a horogkereszttől és a nyilaskereszttől (meg a sarló-kalapácstól is, ami, minő meglepetés, szintén velejéig antikommunista szimbólum) – úgy gondolom, hordja csak, aki akarja. Nincs ebben semmi liberalizmus. De váljon el a szar a trágyalétől.

A magyar nácik olyan kis szemérmesek, bármikor felmondják a teljes náci krédót, de hevesen tiltakoznak, ha valaki a nevükön nevezi őket. Lengjen csak a horogkereszt és a nyilaskereszt a Jobbik-rendezvényeken, lobogjon ott a Békementeken, Orbán ünnepi haknijain – legyen világos, ki hová tartozik. Hiszen – a vörös csillaggal ellentétben – ezek a remek keresztek egyértelműek, magasztos jelentésüket nem torzította el semmiféle pluszjelentés, afféle célkeresztek ezek – minden világos (minden sötét).

Tegye ki mindegyik „nemzeti radikális” magára figyelmeztető a jelet: igen, társadalmi leprás vagyok; nem, nem érdemes velem vitatkozni; valóban, ennyi telik tőlem, és gyűlölök, el akarok pusztítani mindenkit, aki erre emlékeztet.

Szóval így az államkapitalizmus áldozatainak roppant ízléses emléknapján, amikor a gyilkosok kenetteljes tósztokat mondanak a meggyilkoltakért, amikor a kínzók a megkínzottak emlékét magasztalják, én nem lengetek semmiféle zászlót.

Csendben, minden felhajtás nélkül undorodom csak.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

 
Back to top!