Tévelyeg, ki albumba gyűjti minden helyes szavát
Az élet a halálból, míg a vég a születésből fakad
Összekapcsolódik a nehéz s a könnyű feladat
Egyéni, szabad döntés kérdése, mi a hosszú s a rövid
A szárnyalás más szögből nézve mindig alábukik
A zaj útján halljuk meg a zenét, és így már nem is zavar
Jövőről igazán az tanít, aki múltról szaval
Ezért ha akármit is cselekszünk, terv nem állhat mögötte
Ami fontos, elmondja a csönd, dalol minden tette
Ha az öröm felkínálja magát, sosem utasítja el,
És ha otthagyja, akire várt, még zokszót sem emel
Elvégzett munkánk átadásakor nyugodtan lépjünk tovább;
Örök a fel nem élt jutalom, ami érték, szilárd.
(Lao Ce: Az igaz történet könyve, 2. fejezet)
Az ipari civilizáció jövőjét firtatva az ember számos olyan problémába fut bele, amelyet a társadalom túlnyomó többsége a legvilágosabban megoldott kérdések közé sorol. Az olyan döntések, mint például a gazdaságpolitika célja, a termelési módszerek kiválasztása vagy pénz használata, egyszerűen nem kínálnak lehetőséget bármilyen ellenérv kinyilvánítására. Magától értetődőnek tűnnek. Ennek következtében aztán sokan nem igazán kedvelik, ha valaki felhánytorgatja e területek létező ellentmondásait.
Persze azt azért nem mondhatom, hogy ilyesmi másokkal nem történhet, valami nagyon hasonló jelenség ugyanis a mindennapi élet alapvető döntései kapcsán is rendre előkerül. A jobboldali konzervatív pártok például általában nem veszik jó néven, ha az egységes jövedelemarányos adózást valaki szociális szempontból igazságtalannak tartja. Hiszen mi abban az igazságos - mondják -, hogy a gazdagabbakat csupán anyagi helyzetük miatt nagyobb terhekkel büntessük? A környezetvédő szervezetek szintén felháborodnak, ha a sajtó a támogatóik vagy akár saját tagságuk személyes életvitelének hatásaival szembesíti őket. Még ha a tetteik szembemennek a szavaikkal, a maguk szempontjából akkor is minden okuk megvan a büszkeségre, hiszen rajtuk kívül látványosan senki nem törődik a szennyezésekkel, fajkihalással és az ipar egyéb pusztító hatásaival.
Ha adott számunkra egy világkép, egy vélemény, általában nem akarunk kiállítást rendezni a hiányosságaiból. Persze az természetes, hogy mindnyájan a saját világunkban élünk, amelyet a saját tapasztalataink és elveink alakítottak ki, ezen aligha lehet változtatni. És úgy egyáltalán: nincs is rá szükség. Éppen ellenkezőleg, az okozhat igazán komoly bajt, ha valamiben túlságosan is egységesek vagyunk. A modern világ jövőjének firtatása pontosan egy ilyen pontot jelöl ki.
Valószínű, hogy minden szavunk és tettünk felháborítja vagy meghökkenti a körülöttünk élők egy részét, ez már csak így működik. Ha azonban azt állítjuk, hogy a mai világunk elkerülhetetlen, lassú, kínokkal pontozott és könyörtelen hanyatlásra van ítélve... Nos, akkor szinte mindenkinek a tyúkszemére léptünk. Mert mi a közös a jobb- és baloldali politikusokban? Hogy szebb, jobb világot ígérnek, és az értékrendjük az ipari társadalom valamelyik célcsoportjához igazodik. Mi a közös a zöld szervezetekben, és az őket kritizáló cikkek és röpiratok szerzőiben? Hogy a szóban forgó mozgalmak tevékenységét valamilyen szempontból kiemelt jelentőségűnek tartják. Vagy azért, mert élő mintának tekintik őket, vagy azért mert álszent károkozásnak. Ha tehát azt mondom, egyáltalán nem az adónemeken múlik Magyarország jövője, minden oldal nekem ugrik. Ha azt mondom, a zöld gondolat ugyanabba a zsákutcába vezet, mint bármelyik másik haladást hirdető ideológia, akkor is kevesen állnak mellém.
Mindez azt jelentené, hogy jómagam és a hasonlóan gondolkodók üldözött próféták vagyunk egy alantas világban? Dehogy! Csupán azt hogy nem fokozzuk az égig a tévedéseink következményeit. Ha holnap egyértelműen bebizonyosodik, hogy ez a blog az utolsó betűig ostobaságokról szól, abba nem rokkanna bele senki. Jó, nem mondom, személy szerint engem azért elég kínosan érintene egy ilyen esemény, aki viszont olvasnivalót keres itt, az idővel könnyen találna másik blogot, újságot, regényt, verset, hobbit, ami képes izgalmas vagy érdekes gondolatokkal ellátni elméjének erre fogékony részét. Ezzel szemben mi történik, ha a vetélkedő politikai pártok, a környezetvédő mozgalmak és ellenlábasaik mind-mind tévúton járnak? Mi történik, ha a gazdasági és politikai döntéseink csak értelmetlen cifraságok, melyek elfednek egy észrevétlen, a háttérben meghúzódó valóságot? Mi történik, ha még az igazi idealisták sem látják át az ember és környezet kölcsönhatásának szélesebb vonatkozásait? Sajnos ebbe már sokan belerokkannának, úgy szó szerint, mint átvitt értelemben... Egyéb következményekről nem is beszélve.
Talán kicsinyes dolognak tűnhet, hogy a tévedés következményeivel érvelek, pedig megvan rá az okom. A jövőt ugyanis pontosan egyikünk sem ismeri. Sem én, sem az ENSZ főtitkára, sem a dalai láma. Elképzelésünk van róla, kinek ez, kinek az. De egyik sem teljes, egyik sem tökéletes, és nem is lehet. Vajon mi ilyenkor a legjobb taktika? Pofonegyszerű: le kell csökkenteni a kockázatokat. A kockázatok az egyén és a közösség számára egyaránt akkor a legkisebbek, ha mindannyiunknak saját, önként kialakított, a többiektől különböző véleménye van az élet lényeges kérdéseiről. Ha nincsenek egyeduralkodó álláspontok, és nincsenek általánosan elfogadott ideológiák. Minél inkább törtet például egy közösség a gazdasági növekedés felé, minél erősebben vágyakozik az anyagi vagyonszerzésre, annál valószínűbb, hogy keserű és pusztító csalódások várnak rá. Nem veszik észre ugyanis, amikor más irányból fenyegeti őket veszély. Az erőlködés, a toborzás ily módon hosszú távon szinte mindig garancia a kudarcra.
Ha megkérdezzük egy tudományokban jártas ismerősünket, ő rezzenéstelen arccal el fogja ismerni, hogy a való világ nem egyezik meg az ismert természeti törvényekkel. Utóbbiak ugyanis nem adhatnak teljes képet, csupán az emberi megértés egy-egy modelljét. Vannak, akik szerint a modelljeink egyre jobbak és pontosabbak, de legtöbben még közülük sem feltételezik, hogy valaha át tudjuk tekinteni a természet működésének egészét. Álljunk csak meg itt egy pillanatra! Mit tudunk akkor a létről egyáltalán? Ha maga a modern büszkeségünk gerincét nyújtó tudomány sem tarthatja magát objektív igazságnak, akkor hogyan tehetné meg bárki más? Nem egységre van szükségünk. Az egység a sivárság, a pusztulás jele. Arra van szükségünk, hogy sokszínű, élő környezetet hozzunk létre magunk körül, ugyanúgy anyagi, mint szellemi téren. Nekem nincs gondom azzal, ha valaki az enyémtől eltérő véleményt hangoztat, sőt. Azt viszont baljóslatúnak és szomorúnak tartom, ha szinte mindenkinek ugyanaz a véleménye valamiről.
Egy továbblépési lehetőség, hogy megpróbálhatunk nyitott szellemmel közeledni a világhoz. Sajnos sokan félreértik ezt a remek kifejezést, és úgy vélik, hogy könnyű a dolog. Sőt, szinte mindenki azt gondolja magáról, hogy nyitott szemmel és elmével jár. Mintha lenne egy valahol egy maradi, begyepesedett emberi roncs, akitől óvakodni kell. Mintha a nyitottság annyit jelentene, hogy képesek vagyunk egyik döntésünket leváltani egy másikkal, és átállni egy vita másik oldalára. Nem. Ez a fogalom, ha igazán becsületesen nézzük, egészen mást jelöl. A törekvést, hogy meghalljuk és megértsük, amit mondanak nekünk, és utána ne hozzunk róla ítéletet. Annak az elfogadását, hogy ami egyikünknek kék, az lehet a másiknak piros, ami az egyikünknek pusztító fájdalom, azt a másik talán észre sem veszi. Az ellentmondásokat el lehet viselni, lehet őket kezelni. Aki nyitott szemmel jár, az nem veszíti el a hitelét kicsinyes vitákban, nem akar lefőzni senkit, és annak nincs is oka félni senkitől. Félelmetesen nehéz dolog ezt a tudatállapotot huzamosabb ideig folyamatosan fenntartani, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy már néhány percért vagy óráért is megéri.
A civilizációs válságra és hanyatlásra adott leghatékonyabb reakció nem más, mint az elpártolás, vagy ha úgy tetszik, a kivonulás. Nem az emberi közösségből, nem is feltétlenül a pillanatnyi lakhelyünkről. Sokkal inkább azt a gigantikus gépezetet kellene cserbenhagynunk, amely a gondolatainkat és vágyainkat uniformizálja. Mindaddig ugyanis, amíg a modern emberiség egy tőről fakadó tanaiban hiszünk, még csak a mai helyzetben helyes kérdések feltevésére sem leszünk képesek. A kérdésfeltevés pedig az emberi élet sója és veleje. Talán a válaszok sosem tökéletesek, talán mindegyikünknek meglesz a saját tévedése, de ha a megfelelő kérdést vizsgáljuk, akkor igazán nagy baj nem történhet. Aki pedig a válaszok összehasonlításában nyitott, szenvtelen és nyugodt, az talán észre is veszi a változást.
Forrás: http://atermeszetnyila.blogspot.ca/
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése