Ma azt halljuk a politikusainktól, hogy megnyertük a hidegháborút; habár úgy látszik, nem a demokrácia győzedelmeskedett, hanem a kapzsiság legdurvább formája.
Bármennyire furcsállják nyugaton, lehetséges „haladás” nélkül élni. Akár ma is élhetnek még emberek mit sem tudva a mi fogalmaink szerinti haladásról, bár hamarosan talán képtelenség lesz olyan helyet találni a földön, ahová nem ért el az őrületünk.
Sok évvel ezelőtt olyan embereket ismertem meg, akik kevéssel is beérték, nem kellett nekik több és több. Arra törekedtek, hogy jobbak legyenek, nem arra, hogy többet birtokoljanak. Versengést nem ismerő társadalmakra bukkantam; világukban tabunak számított a versengés. Megismertem olyan boldog embereket, akik megelégedtek az élettel úgy, ahogyan régtől fogva volt; nem sóvárogtak változás után. Ezeknek a félreeső helyeknek a lakói hihetetlenül „szegénynek” látszottak volna a nyugatiak szemében. Ők viszont nem tartották szegénynek magukat. Ha nincsenek gazdagok, nincsenek szegények.
Szerencsésnek érzem magam, amiért megismerhettem olyan embereket, akiknek a mieinknél józanabb értékeik voltak.
Ma már nem hiszem el, hogy az amerikaiak – vagy a nyugatiak – az élen állnak, és hogy a többiek követni fognak bennünket, mert a miénk az egyetlen út, avagy a „helyes” út, a haladás útja. Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy mi veszett el, mit dobtunk el, mit pusztítottunk el. Azt hiszem, látom az utunk végét. Szomorú és mesterséges („ember alkotta”) végnek tűnik: nagyon sok ember verseng az erőforrásokért egy világban, amelyet már nem tartunk anyánknak.
Egyre többen aggódnak a földért. Látják, hogy micsoda pusztítást vittünk véghez az egyetlen élőhelyünkön. Azt hiszem, a föld életben fog maradni. Az emberiség van veszélyben, még nagyobban, mint a magunk mellett meg nem tűrt több ezernyi faj.
---
Tanulnunk kell tőlük, amíg nem késő.
Más történetek hozzánk közelebb élő emberekről szólnak, olyan nem nyugati emberekről, akik rendelkeznek nyugati világunk néhány, esetleg minden, anyagi dolgával. Tőlük megtanulhatjuk, hogy az embernek nem kell elidegenedettnek és magányosnak éreznie magát, nem kell versengenünk, nem kell türelmetlennek lennünk a tőlünk különböző emberekkel. Máshogyan is lehet élni.
A történetek nincsenek időrendben. Különféle nézőpontokat mutatnak be, az emberlét különféle módjait. Reményeim szerint ezek a történetek együtt képesek lesznek megnyitni a szívünket és az elménket az esetleges elfeledett, elnyomott vagy akár elpusztított emberi tulajdonságok előtt.
Szerelmi történetek ezek valójában; történetek azokról, akiket szeretek.
---
Végzettségemet tekintve pszichológus vagyok. A történetekben említett helyszínek némelyikén kutatásokat végeztem, ám ezek a történetek nem kutatási beszámolók. Inkább jelenetek, amelyek velem maradtak még jóval a kutatási beszámolók iktatása és feledésbe merülése után is.
Szerencsés vagyok, amiért szokatlan lehetőségeim adódtak más népek megismerésére. Szumátrán nőttem fel, Indonézia egyik szigetén. Éltem Délkelet-Ázsia más országaiban. Tíz évet Európában töltöttem. Több mint harminc évig Hawaii-on éltem és dolgoztam.
Az indonéziai és malajziai malájok kedvesek számomra, mert köztük nőttem fel. A gyerekkoromban tőlük kapott melegség és gondoskodás ízelítőt adott a feltétel nélküli szeretetből; egy olyan szeretetből, amely ritka a nyugati társadalmakban.
Malajziában megismertem – és megszerettem – a sng'oi őslakókat (ez a betűzés jobban tükrözi a kiejtésüket, mint a szenoi szó, amely szintén használatos). Nekik köszönhetően megsejtettem, hogy milyen lehetett embernek lenni sok ezer évvel ezelőtt, amikor még nem bonyolítottuk az életünket civilizációval, amikor még nem felejtettük el, hogy mit jelent a föld részének lenni.
A sng'oi-okkal való megismerkedésemet követően nyugati utazók és tudósok beszámolóit olvastam más tájak őslakóiról. A beszámolóik felkeltették a kíváncsiságomat, mert az afrikai busmanokat és pigmeusokat, a messzi északon élő eszkimókat, az ausztrál őslakókat és a különféle elszigetelt törzseket mind ugyanazokkal a szavakkal jellemezték: békés nomádok, erőszakmentesek, nem agresszívak. Az összes őslakos nép erőforrásokban szegény területeken, őserdőkben, sivatagokban vagy jégmezőkön élt. Távol laktak a civilizációtól, nehezen lehetett megközelíteni és megtalálni őket: tartózkodóak voltak. És mindannyian nomádok; egyes szerzők vándorlóknak írták le őket. Folyton odébbálltak, nem telepedtek le. Számomra ez olyan emberekre utalt, akik az életben maradásuk érdekében nagyon alaposan megismerték a környezetüket. Kevés tulajdonuk volt. Nem voltak bonyolult hatalmi hierarchiáik, és nem volt náluk öröklés sem.
Gyakran töprengtem azon, hogy vajon mi ragadott meg annyira a sng'oi-okban. Bizonyára egyfajta integritás, amelynek meglétét másokban nem érzékeltem. Szerettem a vidámságukat, a pillanatban élésre való képességüket. Meghatottak a furcsa szinkronicitások, ahogy C. G. Jung nevezné az elképesztő egybeeséseket, amelyek folyton előfordultak. Honnan tudhatták a telefonról mit sem tudó emberek, hogy látogatóba érkezem, amikor én is csak pár órával az indulás előtt tudtam meg? Álmodhatnak az emberek közös álmot? Honnan ismerheti valaki egy másik ember gondolatait és érzéseit?
Kellett némi idő a saját feltevéseim és vélelmeim elhagyásához, de végül megtanultam úgy megélni a világot, ahogyan ők: egy teljesen más valóságként. Ha az ember tudja, hogy minden lény egy, elválaszthatatlanul egy, akkor lehetetlen erőszakot elkövetni, mert a neked okozott fájdalom az én fájdalmam.
Egy, a valóságot közvetlenül – nem pedig egy művi világ tanult fogalmainak rétegein keresztül – megtapasztaló nép iránt érzett szeretetem révén újra fel tudtam fedezni a saját valóságomat, amely olyan közvetlen és bensőséges, mint a sng'oi-ok világa. A mindig is mélyen bennem szunnyadó, rejtőző érzésekből ismertem meg ezt a valóságot; valahol mélyen legbelül mindig tudtam, hogy a világ és én elválaszthatatlanok vagyunk egymástól, ám elnyomtam ezt a tudást. A barátaim, a sng'oi-ok és e történetek más szereplői, segítettek visszanyerni ezt a tudást.
---
A nyugatiak nem tűrik meg a társadalom másféle szervezését, a másféle emberi létmódokat. Nem tudjuk elfogadni, hogy mások esetleg a létezés másféle módjait értékelik. Azt hisszük, bizonyára másoknak is az kell, ami nekünk van, és amit mi értékesnek találunk.
A modern (nyugati) tudomány annyira biztos a saját igazának kizárólagos voltában, hogy nem tudja elfogadni a világ megismerésének más módjait. Az orvostudomány biztosra veszi, hogy a gyógyítás minden más módja „kuruzslás”, és ezért nem lehet megtűrni. A kuruzslást gyökerestül ki kell irtani, el kell pusztítani. Sok tudást és bölcsességet semmisített meg a pökhendi ragaszkodás ahhoz, hogy egyedül mi tudjuk az igazságot.
A munkám néhány évig Délkelet-Ázsia és a csendes-óceáni szigetvilág számos részére elszólított. Ahol csak megfordultam, igyekeztem följegyezni és összegyűjteni a gyógyítás módszereiről és a gyógynövényekből készült szerekről fennmaradt egyre fogyatkozó ismereteket. Rögeszmémmé vált, hogy versenyt futok az idővel, hogy hamarosan túl késő lesz, mert senki sem fog emlékezni az ősi hagyományokra. Úgy tűnt, a más módszerekkel, más tudással szembeni türelmetlenségünk megsemmisít minden ilyen tudást.
A mind elkeseredettebb erőfeszítések után be kellett látnom, hogy az összegyűjtött információk nem voltak valami hitelesek: nagyon felhígultak a nyugattal való érintkezés utóbbi száz vagy több évében. Rábukkantam fennmaradt töredékekre, ám a gyógyítás rendszeréből kiragadva ezek már nem az ősi módszerek voltak.
Mélyen lesújtott a tudás és a bölcsesség jóvátehetetlen elvesztésének a gondolata.
A mesterséges vegyi anyagok előállításának hajszájában semmibe vettük a föld mindenütt szabadon hozzáférhető javairól szóló ősrégi tudást. Gépeket találtunk fel, ám semmibe vettük a bennünk levő képességeket.
Mígnem egy nap ellátogattam Tonga szigetére, egy királyságba a Csendes-óceán déli részén. Tonga a gyarmatosítást elkerülő kevés országok egyike, habár az idegen vallás befolyása azért elérte. Megemlítettem a szomorúságomat egy asszonynak, aki „tehetséges bennszülött gyógyító” hírében állt. Olyan sok tudás és bölcsesség veszett oda a bennszülött kultúrák kiirtására tett erőfeszítéseink nyomán, mondtam neki.
Ezen hosszan elgondolkodott. Végül megszólalt:
– Igen, tudom, mire gondol. Igen, valaha nekünk is voltak gyógyítóink, sokat tudtunk a gyógyításról. Mára eltűnt mindez. – Pár percre elcsöndesedett, aztán ültében kihúzta magát, a szemembe nézett, és hangosabban, magabiztosabban folytatta. – De – a nyomaték kedvéért rám mutatott – ez nem minden. Tudja, mindig voltak olyanok, akikben ott van a gyógyítás tudása. Amikor a legnagyobb szükség lesz rá, valaki emlékezni fog arra az ősi tudásra. – Mosolyogva hátradőlt. – A hagyományok talán elvesztek, de az információk itt meg itt vannak – a fejére, majd a szívére mutatott –, és amikor a legnagyobb szükségünk lesz rájuk, akkor utat találnak kifelé!
Magára célzott, tudtam jól. Gyógyító képessége nem a nyugati oktatás terméke volt, és nem is a hagyományos gyógyítás kitanulásából származott. Ahogy mondta, belülről eredt.
Tudom, hogy igazat beszélt, mert én magam is megtapasztaltam ezt a „tudást”: amikor szükségem volt rá. Amikor leginkább szükségem volt a körülöttem levő világról szóló tudásra, akkor a rendelkezésemre állt. Nem megtanultam, hanem „tudtam”.
Akiket megkérdeztem, csakugyan elvesztették a gyógyítás hagyományos tudásának nagy részét, mint ahogy egyéb hagyományokat is, de mindenütt találtam néhány embert, akik belső forrásból újra felfedezték az ősi igazságokat és az elfeledett tudást.
.jpg)
Hawaii-on ismét vannak kahunák. Száz éve a misszionáriusok minden tőlük telhetőt megtettek a „pogányság” teljes fölszámolására, ám valahogyan nem veszett el minden tudás. Jól ismertem az egyik ilyen modern kahunát (gyógyító papnak – kahuna lapa‘au – nevezte magát). Ő is azt mondta, hogy a tudása nem „egyenes vonal mentén” (az ősöktől) jött: ismereteinek és gyakorlatának nagy részét belső tudásából teremtette újjá. Mások ugyanezt mondták.
---
E sorokat 1993-ban írom, majdnem a század végén, talán egy korszak végén. A világomban fuldoklunk az erőszakban. És ami még rosszabb: az „erőszak elleni fellépést” csak még több erőszak alkalmazása, még hosszabb börtönbüntetés és még több börtön formájában tudjuk elképzelni. A történelmünk az erőszak történelme. Úgy tűnik, csak a hatalmat, az elnyomást és a lét más módjaival szembeni türelmetlenséget ismerjük.
Hogy erőszakmentes embereket találjunk, nagyon messzire kell visszatekintenünk a múltba, azokba az időkbe, amikor az emberek nomádok voltak, és a táj részeiként vándoroltak keresztül a tájon. Sokukat, talán legtöbbjüket, kiirtották, kipusztították a letelepedett törzsek. Talán irigyelték a vándorok szabadságát.
[Folytatás: Az Emberek]
Forrás: http://wetiko.hu/embernek-lenni-bevezeto/
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése